Volt egyszer egy szegény ember, aki holta után három fiára egy bikát hagyott.   A fiúk úgy egyeztek meg, hogy mind a hárman építenek egy-egy pajtát, s amelyikbe a bika belefut, azé legyen.   No, építenek is: a két nagyobb olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik – az egy kicsit bolondos volt – hitvány nyírfavesszőből font egyet. Eleresztik a bikát, s hát egyenesen a vesszőpajtába futott.   A két nagyobb legény eleget bosszankodott, de ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak.   A fiú egyszeribe kötelet vet a bika fejére, s annál fogva vezeti a vásárra.   Amint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér.   “Hm – gondolja magában a bolondos legény -, ez bizonyosan meg akarja venni a bikát.”   Odakiált a fűzfának: – Mit adsz érte, hé?   De a fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott.   “Ehe – gondolja a legény -, ennek, látom, úgy kell, ha mind a két szarvát leütöm.”   – Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra.   Hanem a fűzfa csak nyikorgott.   – Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! Majd eljövök a jövő héten.   Azzal megköti a bikát a fűzfához, ő meg elindul hazafelé.   Kérdik otthon a bátyjai: – No, te bolond, eladtad-e a bikát?   – Meghiszem azt – felelte a bolondos legény.   – Kinek adtad el, te bolond? Mert tudom, hogy istenesen megcsaltak – kötekedik vele a legnagyobb testvér.   – De hiszen jó helyen van az, hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.   – Hát a pénz hol van?   – Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.   Kacagni kezd a két legény. – No, te világ bolondja! Azt ugyan jól eladtad, majd megkapod az árát borjúnyúzó nagypénteken.   A bolondos legény nem is hederített a bátyjaira.   Elmegy egy hét múlva a fűzfához, kéri tőle a pénzt, de az még csak azt sem mondta, hogy Mihály bá!   – Úgy-e! – mondja a legény. – Hát ez a becsület?   Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára, s az gyökerestül kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta!   Azt mondja a fűzfának a legény:   – No, hallod-e, ebből már elviszem a tartozásodat, a többit meg elviszem kamatnak. Úgy, amint volt, kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, fellódította a hátára, s hazáig meg sem állott.   Amikor megérkezik, meglátja a két másik legény a tenger pénzt, összesúgnak-búgnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.   Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra.   Ennek a királynak olyan lánya volt, hogy soha emberi lélek meg nem tudta kacagtatni, úgy búnak ereszkedett.   Mikor a bolondos legény elmondotta a panaszát, olyan hegyesen elkacagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.   Azt mondja erre a király: – No, te legény! Én megfogadtam, hogy aki a lányomat meg tudja kacagtatni, annak adom, és nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a lányomat s fele királyságomat, a testvéreidet pedig elkergetem az országból.   – Fölséges királyom! Ne kergesd el szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.   – Jól van, teljék kedved – mondta a király.   Csaptak aztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap és hét éjjel még a ló is bort ivott.   Azután a szerelmes pár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, s ha kiszállnak, legyenek a vendégeitek!